Welcome!

Üdvözlök minden kedves látogatót!
Ez egy saját szereplős történet. Fényévekre van a Twilight-tól. Na jó, nem, mert a főszereplőket csak így tudtam elképzelni... mindegy. De remélem azért tetszeni fog. (Megjegyezném, hogy még nagy Twilight lázban égtem, mikor elkezdtem a blog írását és ezért lett a főszereplők megtestesítője Kris és Rob!)
Puszi: StefanieRenhoh

2017. szeptember 20., szerda

Hosszú szünet után...

Sziasztok!
Tudom, nagyonnagyonnagyon régen volt utoljára friss fejezet, de jelentem folytatom a történetet.
Szóval, ha valaki még van itt, akkor szólok, hogy hamarosan érkezik az új rész!
Puszi, Szepy

2013. november 29., péntek

Csak egy pillanat

Annyit szeretnék megosztani veletek, hogy hamarosan új fejezet érkezik! :)

2013. szeptember 12., csütörtök

14. Emlékezetes ünnep




Mindig is tisztában voltam azzal, hogy a családtagjaim ellenem játszanak. Akár akaratlanul, akár akarattal, de azon vannak, hogy megkeserítsék az életemet. Még a legjobb barátnőm is ezen az állásponton van, de erre csak az elmúlt tíz másodpercen jöttem rá.
Robert még időben kapott a törölközőm után. Melodie pont akkor ért fel az emeletre, mikor szerelmem jó szorosan körém tekerte a hasznosnak bizonyuló textilt.
- Mit szeretnél húgi? – kérdezte kissé morcosan Robert.
- A legjobb barátnőmet rabolnám el, te pedig húzz a francba a srácokhoz, ugyanis szükségük van rád. Ne kérdezd, hogy pontosan mit is akarnak, mert nem avattak be a részletekbe. Ugyan miért is tették volna? Hiszen én csak egy kislány vagyok, akit senki se szeret – sóhajtott fel bánatosan, mire megforgattam a szemem.
Szerelmem is hasonlóképpen reagált Melie monológjára, de inkább nem is szólt semmit.
- Majd bepótoljuk - mormoltam egy vállrándítás kíséretében.
- Egy egész hétre elrabollak, és nem lesz kegyelem – morogta Rob, majd egy kaptam egy apró puszit a számra, és már ott sem volt.
Szúrós pillantásomat legjobb barátnőmre emeltem, aki bocsánatkérően nézett rám. Nem igazán tudott meghatni. Felszegezett állal vonultam be a szobámba, és miután sikeresen felöltöztem Őt is beengedtem. Egyáltalán nem értettem, hogy miért kellett minket megzavarni. Jól tudta, hogy nem igazán volt alkalmunk kettesben tölteni az időt a bátyjával, de Ő csak azért is elrontotta az idilli pillanatunkat.
- Nem az én ötletem volt – emelte fel védekezően a kezeit. – Kevin találta ki az egészet.
- Beavatnál a részletekbe? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamon.
- Azt sajnos nem tehetem.
- Miért is?
- Mert a bátyád tőből levágja a fejemet, ha elmondok mindent – mutatott rá a lényegre.
Egy fáradt sóhaj hagyta el a számat.
Nem lehet nyugodtan titkok nélkül megünnepelni a karácsonyt? Miért kell állandóan rejtegetni valamit? Mi értelme van tönkre vágni az idegrendszeremet? Élvezik az emberek, ha vérnyomásom az egekben van? Az így nagyon nem lesz jó, még a végén ideje előtt mondom be az unalmast. Annak pedig nem hiszem, hogy örülnének a körülöttem élők.
- Nyugodj meg, nem sántikál semmi rosszban, sőt, én úgy gondolom, hogy örülni fogsz a meglepetésnek.
- Utálom a meglepetéseket – motyogtam az igazsághoz hűen.
- Oké, ezzel tisztában vagyok, de ez akkor is tetszeni fog – vigyorodott el Melodie és mellém feküdt.
Közben Brenda ébredezni kezdett, és a kényelmes kis ágyából az ágyamra szökkent.
- Legalább te nem mész az agyamra – mosolyogtam rá kedvesen.
Nem jött oda közénk, helyette a lábamnál kuporodott össze, és nem sokkal később hangos horkolással adta tudtunkra, hogy az igazak álmát alussza.
- Hé! Én se megyek az agyadra! – szisszent fel vérig sértve Melie.
- Tudod, drága jövendőbeli sógornőm, én erre nem vennék mérget – kacsintottam rá.
- Mégis mivel akasztanálak ki? Hiszen egyszerűen imádni való vagyok, nincs olyan ember, aki ne szeretne – suttogta teljesen elalélva saját magától.
- Vigyázz, mert innen nagyot eshetsz! – figyelmeztettem komoly hangon. – Amúgy, ha már így ,,elraboltál” csinálhatnánk valami értelmeset is.
- Mit szólnál, ha elmennénk esküvői ruhákat nézegetni? – kérdezte izgatottan.
- Minek? – meredtem rá döbbenten.
- Menyasszony vagy, te észlény! – morogta szem forgatva.
- Nem vagyok szenilis vénasszony, tudom. Viszont még úgy se lesz esküvő, hiszen le kell érettségizni, esetleg meg kellene pályázni egy egyetemet is.
- Ezek csak apró részletek, gyerünk, vedd a cipődet és a kabátodat! – utasított Melodie egy hatalmas vigyor kíséretében.

~*~

Mindig is tudtam, hogy teljesen különbözik az ízlésünk, de nem gondoltam volna, hogy ilyen szinten. Mondjuk az eddigi évek alatt egyszer sem tértünk be egy esküvői ruhaszalonba se, de sajnos ennek is eljött az ideje. Brutálisabban viselkedett, mint egy ,,normál” vásárlás közben.
- Szerintem akkor is jobban állna, ez! – jelentette ki határozottan barátnőm.  
Éppen egy kövekkel díszített darab volt rajtam, aminek az alsó része kétszer akkora volt, mint én.
- Szerintem meg túl csicsás – mondtam elborzadva, miközben a tükör előtt álltam.
Szépnek szép volt, de egyáltalán nem tudtam elképzelni magam ebben a szerelésben, miközben az oltár felé sétálok, ahol életem értelme vár rám.
- Akkor próbálj fel egy másikat. De azt nem hagyom, hogy egy sima egyenes vonalú mellett dönts! Mégis csak rólad és a bátyámról van szó, úgyhogy meg kell adni a módját – motyogta, miközben az eladóhoz fordult.
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, ahogy sikerült megszabadulnom a ruhától. Nem is igazán figyeltem arra, hogy min diskurál legjobb barátnőm a bolt vezetőjével. Inkább a ruhadarabok vizsgálatába vetettem bele magam.
Nem igazán találtam ínyemre valót, és emiatt kezdtem elszontyolodni. Ha nincs egy olyan darab se, ami tetszik, akkor inkább maradok a farmer-póló összeállításnál. Egyszerű és nagyszerű.
- Steph, ezt nézd! – hallottam meg Melodie izgatott hangját.
Mikor megfordultam a lélegzetem is elakadt. Barátnőm a kezében tartotta azt az esküvői ruhát, ami a legmerészebb álmaimat is felülmúlta.
- Tökéletes – mosolyodtam el elégedetten.
A nap további részében örömmámorban úsztam. Igaz, az esküvő nem mostanában lesz, de a tudat, hogy van olyan ruha, ami passzol hozzám egyszerűen a fellegekbe repített.
- Nem értem, miért nem döntöttél a nagyobb uszály mellett – motyogta az orra alatt Melodie, mikor már a kocsimban ültünk.
- Szerinted? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Mert az nem a te világod – dünnyögte a hangomat utánozva.
- Pontosan – kacsintottam rá.
Már éppen visszaszólt volna, mikor a döbbenettől elállt a lélegzete. Én is hasonlóképpen reagáltam az elénk táruló látványra.
Legalább száz autó parkolt az utcán, a házunkból pedig hangos zene szűrődött ki.
- Ez volt az a marha nagy titok? Egy buli? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem akármilyen buli – kacsintott vigyorogva, miközben kipattant az autóból.
- Őrültekkel vagyok körülvéve – nyögtem kétségbeesetten, és a bejárat felé vettük az irányt.
Még mielőtt emelhettem volna a kezem a kilincshez, kivágódott az ajtó, és bátyámmal találtuk szembe magunkat, akinek a képét egy hatalmas vigyor díszítette.
- Gyertek csajok, buli van! – kiáltotta, majd meghúzta a kezében lévő vodkás üveget.
- Azt látom – mondtam fejcsóválva, és kikerülve testvéremet bementem a házba.
Akárhova néztem csak fiatalokat láttam, akik gondtalanul vedelték az alkoholt. Persze a tömegben még véletlenül se szúrtam ki Robert arcát, aminek nagyon is örülhet.
- Megmagyarázom – suttogta a fülembe, mire a szívem megállt egy pillanatra az ijedtségtől.
- Nem kell magyarázat – néztem rá mérgesen. – Egyezzünk meg annyiban, hogy eggyel nőtt a kárpótlásra szoruló baklövéseid száma. Tudod, hogy min mentem keresztül az elmúlt három és fél órában? – kérdeztem, miközben fenyegetően mellkason böktem.
- Nyugi szerelmem, hidd el, hogy kárpótolva leszel – mosolyodott el, majd gyorsan lopott egy csókot, és már ott sem volt.
- Vajon mire készül?
- Pár pillanat és meglátod – lépett mellém Melie.
Fejével a karácsonyfa felé bökött. Pillantásom arra tévedt, és pont abban a másodpercen a zene elhalkult, és a tömeg kettévált. A fenyőfa előtt ott állt az én személyes angyalom, arcán szívdöglesztő mosoly játszott. Rögtön kiment az a bizonyos lista, és csak rá tudtam koncentrálni.
- Stephanie, mindennél jobban szeretlek, te vagy számomra a tökéletes nő. Azt akarom, hogy te legyél a gyerekeim anyja, hogy együtt öregedjünk meg. Nem érdekelnek a rossz dolgok, amik velünk történtek, és az sem izgat, hogy még mi vár ránk, ugyanis tudom, hogy együtt mindent legyőzhetünk. Ha te nem vagy, akkor talán már nem élnék. Feladtam volna a küzdelmet, az a tudat tartott életben, hogy te akárhol vagy csakis rám vársz. Szeretlek, és tudom, hogy viszont szeretsz. Ezer plusz egyszer bebizonyítottad nekem, hogy így érzel irántam. Bár a kapcsolatunk döcögősen indult, de ennek talán pont így kellett történnie. Ez is bizonyítja, hogy milyen erős a mi kapcsolatunk. Nem egy férfi akart lecsapni a kezemről, de a te fejedben még a gondolat sem fordult meg, hogy esetleg elhagyj valamelyikért – miközben beszélt egyre közelebb jött hozzám. Éreztem, ahogy a levegő felforrósodik, és a szívem ügyetlenségének köszönhetően nem megfelelően ütötte a ritmust. – A gyűrű, mellyel megpecsételtem a sorsunkat a mai napig ott díszeleg az ujjadon. Szépségeddel még csodálatosabbá teszed azt a kis ékszert. Nem tudom elégszer megköszönni, hogy vagy nekem, és a jelen körülmények miatt szeretnélek megkérni valamire – suttogta a szavakat az ajkamra.
- Mi…mire? – dadogtam kábultan.
- Egy hónap múlva tartsuk meg az esküvőt.
- Tessék? – kérdeztem döbbenten.
Hirtelen elhúzódott tőlem, és szomorú szemekkel nézett rám.
- Talán már nem akarsz hozzám jönni? – kérdezte halkan.
- Mi? Nem! Vagyis de! Persze, hogy hozzád akarok menni, csak ez olyan korai lenne. Ott van az iskola, ez az egész kavalkád. Én, én… - nyögtem kétségbeesetten, mire Ő csak gyengéden elmosolyodott.
- Ezek egyáltalán nem számítanak. Nos, mi a válaszod? – vonta fel a szemöldökét, és egészen közel hajolt hozzám.
- Januárban esküvő lesz – leheltem fülig pirulva.
Rob elvigyorodott, majd a következő pillanatban ajkai az enyémen voltak. Nem igazán érdekelt, hogy hány ember van körülöttünk, az éljenzésükre se figyeltem oda, egyedül csak Robertre és édes csókjára tudtam koncentrálni.
Amint szétváltak ajkaink a zenét ismét maximumra tolták, és ott folytatták a bulizást, ahol abbahagyták.
Rob karon ragadott, és kivezetett a házból. Az ajtót gondosan becsukta, és ahogy megfordult ugyanazzal a lendülettel ismét megcsókolt.
- Annyira szeretlek – suttogtam boldogan.
- Én is szeretlek, te vagy a mindenem – mormolta kábultan.
Úgy éreztem, hogy semmi nem ronthatja el a pillanatnyi boldogságomat, hiszen minden olyan tökéletes volt. Rob ölelő karjai, édes csókja, a gondolat, hogy hamarost esküvő. Lehet ennél tökéletesebb az élet?
- Jó tudni, hogy Ő a mindened – hallottam meg egy fenyegető hangot.
Rob izmai megfeszültek, és még szorosabban húzott magához. Próbáltam kiszabadulni szorításából, de képtelen voltam.
- Mit keresel itt? – kérdezte fenyegető hangon szerelmem.

- Azt majd hamarosan megtudod – mondta az ismeretlen hang tulajdonosa, majd egy gúnyos kacaj hagyta el a száját.